2. fejezet

Ügyészi munkakör

Chanyeol

Vajon hogy jutottam el idáig? Hány ember életet tettem tönkre? Miért csinálom ezt? Mi ebben az élvezet?  Miért az én hibám az emberek bűnössége? Miért csak én gondolkozok reálisan? Ezekkel és ezekhez hasonló kérdésekkel, gondolatokkal cikázott elmém azon a napon is. Ahogy dolgozni mentem drága autómban ülve, minden reggel elgondolkozok az életemen. Vajon jó ez így? Végül is én élvezem. Félre értés ne essék, nem vagyok pszichopata de nem tanúsítok együttérzést azokkal az emberekkel akikkel Én találkozok egy peren. Mert hogy gyengébb ügyészek munkásságát még el lehet nézni, vajszívűek, rendben. De én már nem ebbe a kategóriába tartozom.A fegyházban hírhedt a nevem, gyakran nem is használják azt inkább az általuk kitalált gúny nevet. Ami rám nézve nem sértő szóval büszkén vállalom: A bűn behajtó. Mint egy igazi szadista csak nevetek amikor így neveznek. Mind azt hiszik sértő dolgot vágnak a fejemhez. Pedig csak az igazságot közlik.amivel én már rég tisztában vagyok.
Gondolataim az iroda ház udvarának bejáratában lévő kapu telefon ébresztett föl. Az ülésen kissé előrehajolva kinyúltam az ablakon hogy megnyomjam a gombot. A mozdulattól ingem feljebb csúszott a kelleténél így látni engedte a karomat. Az erek még mindig undorítóan átvilágítottak a bőrömön, annak ellenére hogy nem vagyok a legfehérebb bőr típusú. Szememmel végigkövettem annak az érnek az ívét ami átütött a kezemen. Undorítónak tartottam. És az is volt. Mi sem bizonyítja hogy eddig egy nő vagy akár férfi sem fogott padlót a külsőmtől. Az alap bókok persze nekem is megvoltak de ezeken kívül semmi extra. Megint elgondolkoztam, a kábulatból a már jól ismert hang ébresztett fel.
- Jó reggelt. Miben segíthetek? - bár próbált kedves hangon beszélni érződött a hangján hogy még neki is rettenetesen reggel van.
- A munkámban Jennie. - szólok bele a mikrofonba halkan kuncogva el Jennie nevét. Hallottam dadogó hangját, zavarba jött. Magamba fojtva egy nevetést hajtottam be a kapun ami idő közbe kinyílt. Ezen mosolyogva mentem be az iroda ház ajtaján. Szívesen felkerestem volna Jenniet abban a reményben hogy beszélhetünk de neki elég sűrű a menet ideje. Így inkább a saját irodám felé vettem az irányt. Becsuktam magam mögött az üveg ajtót majd helyet foglaltam hatalmas bőr székemben. Az asztalomra már oda volt készítve egy nálam is magasabb papír torony. Ügye milyen érdekes is volt a munkám? Halkan sóhajtva leemelek egy összekapcsolt papírt a többiről. Néma csendben töltögettem , írtam a lapokra. A kéz nyomom mindegyikre felkerült. Csak néztem az erősen ívelt betűket melyek a kilétemet jelentették. A torony jócskán megcsappant. Vegyesen voltak benne a papírok. Valamelyik új pert indítványoz, valamelyik pedig lezár egy régit. Egy pert sem vesztettem ami azért is van mert nem vállaltam el olyan ügyet amiről tudom hogy elveszíthetem. Így pályafutásom alatt az összes megindított pert én nyertem meg. Míg hasonló dolgokon gondolkoztam észre sem vettem hogy Jennie beosont az irodámba. Tovább töltögettem a papírokat  fel sem pillantva, így lehetőséget adtam neki hogy a hátam mögé lopakodjon. Ezt ő meg is tette majd áthajolva a székem hát támláján, kezeit vállamtól vállamtól indítva végig simított a mellkasomon, has falamon majd ágyékomon is.
Bár először megugrottam ijedtemben de aztán kellemes bizsergés ért ott ahol Jennie keze hozzám ért. Hátra fordultam ő pedig habozás nélkül az ölembe ült, két combom mellett térdelve. Nem lett volna szabad de még én is emberből, férfiból voltam. Kezem az övéhez hasonlóan végig futtattam térdétől a fenekéig. Arcáról le se lehetett volna törölni az önelégült mosolyt. Az én szám széle is halványan felfelé görbült. Ha Jennie bejött hozzám vége volt az első egységnek a munkájából vagyis az én munka időmnek is. Ilyenkor minden alkalom az irodám melletti titkos szobában végződött. Korábban a főnököm észre vette hogy gyakran a billentyűzetre dőlve aludtam a még mindig nagy kupac papír mellett. Ezért építtetett egy elválasztó falat az irodámba azzal az indokkal hogy inkább ott aludjak mint az íróasztalnál.
De ezt a szobát Jennie megjelenése óta nem nagyon használtam alvásra. Jennie elég könnyű volt ahhoz hogy ülő helyzetből felemeljem. Lábát átkulcsolta derekam körül és száját a nyakamra tapasztotta. Lenyomtam a kilincset és rögtön balra fordultam ahol egy kényelmes, nagyszabású kanapé helyezkedett el. Lábammal magunkra csuktam az ajtót majd végig fektettem Jenniet a kanapén. Ahogy az ajka az enyémre tapadt nem a várt hatást érte el. Már egy ideje feltűnt...pontosabban attól a naptól kezdve amikor egy férfi név szerint Oh Se Hun a szemem elé került. Bár nem tett semmi olyat ami utalt volna a vonzalomra, bennem is megváltoztatott valamit. Nem éreztem különösebben semmit a gyönyörű lányok iránt akik körbe vettek. Mozdulatlanul tartottam a számat ami Jennienek is feltűnt. Sóhajtva ült fel a padlóra kényszerítve engem. A térdem felhúzva és rákönyökölve ültem. Jennie még egyet sóhajtott majd lecsúszva mellém megérintette a vállam.
- Minden oké? - kérdezte aggodalmasan. Képtelen voltam megfogalmazni így csak ennyit mondtam neki.
- Azt hiszem...igen. - hamiskásan rámosolyogtam de látszólag nem győztem meg.
- Tudod hogy nekem elmondhatod. - biztatott. Én ezt nagyon jól tudtam de mégis, még meg sem fogalmazódott bennem mi van. De Jennie megérdemel annyit hogy legalább körülbelül rávezessem arra amit nem tudok kimondani.
- Nem érzem azt mint eddig. Vagyis, de csak nem úgy. Csinos vagy meg minden, de már nem olyan a hatás mint régen. Ez a pár hónappal ezelőttiektől lehet. - tartottam egy kis szünetet hogy összeszedjem a gondolataimat. De Jennie beelőzött.
- Amikor orvosnál voltál? - kérdezte gyanakvón. Némán, leszegett fejjel bólintottam igazat adva neki. - Te jó isten! Ügye nem történt semmi rossz?! - elmosolyodtam kislányos féltésén. Na meg a férfin aki eszembe jutott. Szépen ívelt vékony, de szálkás test, idolokat megszégyenítően szép arc. Megnyaltam a szám szélét a doktorra gondolva. Rövid álmodozás után megráztam fejem, továbbra se szólva egy szót sem.
- Chan Yeol, mond el mi történt. - kérlelt tovább Jennie. Bár én sem tudtam igazán megerőltettem magam, látva aggódó arcát. Vettem egy mély levegőt majd neki kezdtem.
- A doktor, Oh Se Hun, nos hogy is mondjam...mély benyomást tett rám. Nem tett semmi féle utalást mégis úgy éreztem más már nem számít. És úgy tűnik ez így is maradt. Vagyis... - folytattam volna de Jennie megint félbeszakított.
- Meleg lettél?! - kérdezte teljesen ledöbbenve. Én indulatosan talán még túl gyorsan is reagáltam rá.
- Nem! - kezemet lecsaptam a padlóra magam mellé. A lendületem alább hagyott. Láttam ahogy Jennie egy árnyalatnyit fakult és arrébb húzódott tőlem, mintha attól félne hogy bántani fogom. Sóhajtottam majd javítani kezdtem az előző mondatom.
- Nem, vagyis nem hiszem. Téged is nagyon csinosnak talállak. Csak az a helyzet hogy ez nekem nem elég. Tudod jól hogy veled azért tartott idáig a szex mert láttam benned valamit. De kapcsolatról még így sem eshetett volna szó. És bár nem ismerem még Se Hunt, szeretném megismerni. De ez még nem homo szexualitás. Ügye? - kérdeztem mintegy megerősítésre várva de az nem jött. Helyette Jennie lehajtotta a fejét és megrázta a fejét.
- Pont ez a út vezet a szerelem felé. Én már csak tudom hidd el. Évek óta ezen az úton haladok. - mondata végén megajándékozott egy keserű mosollyal. Adott egy csókot az arcomra majd elhagyta a szobát.
Hát Jennie tényleg szerelmes volt belém. Egy párszor már feltűnt hogy táplál felém gyengédebb érzéseket is de elhitettem magammal hogy csak bebeszélem. Kiderült hogy mégsem. Sajnáltam, de ha akartam se tudtam volna semmit tenni ez ügy érdekében. Viszont amit mondott. Valóban meleg lennék? Valóban éreznék valami többet is Se Hun iránt? Minden estre szeretném ha lenne valami. Bármi. Úgy éreztem Oh Se Hun még meghatározó része lesz az életemnek. És nagyon is jól éreztem.
Nem volt erőm bárhova is menni szóval végignyúltam a kanapén és azzal a lendülettel elaludtam.
Most biztos azt kérdezed magadban hogy miért nem tudtam eldönteni melyik csapatban játszom. Vagy miért nem kerestem akkor már fel Se Hunt. Vagy miért viszonoztam hónapokig Jennie közeledését. De gondolj csak bele. Te képes lennél rá? Te meg tudnál hozni egy olyan döntést ami romba döntheti az életed? Te csináltál bármi olyat ami miatt az emberiség jelentős része utál? Te dolgoztál keményen a mostani pozíciódért? Gondolj csak bele, mi lenne ha kiderülne hogy a saját nemedre hajtasz miközben egy roppant befolyásos, és sokra becsült ember vagy. Szerinted megértőek lennének a nagy emberek? Én is olyan vagyok mint az összes ember. Gyáva. Gyávák vagyunk hogy változást hozzunk. Félünk az ismeretlentől, ezért inkább a biztosban maradunk hiába vagyunk boldogtalanok. Tehát ne ítélj elsőre. Én a mai nap is rettenetesen féltem. És látod elmeséltem neked hogy megértsd, hiába szeretnénk valamit ha képtelenek vagyunk megugrani az előtte lévő akadályokat. Lónak és lovasának sem jár a kék szalag ha egyet sem ugrott, nem? Én most futok neki az első akadálynak. És remélem nem leszek balfasz és nem verem le rögtön az első rudat. Csukd be a szemed, lélegezz, ugorj.

1. fejezet

Hétköznapok

Sehun

Nincs valami nagy lakásom mégis kellően tágas nappalimban ébredtem. Előző napi ingemben, meggyűrten feküdtem a kanapén. Mikor is aludtam el? Nem emlékeztem rá, még arra sem hogyan jutottam haza. Mikor lediplomáztam nem közölték milyen fárasztó is az orvosi pálya. Bár volt róla néhány halvány sejtésem mégsem számítottam ilyenre. Magánéletem szinte semmi nem volt. A középiskola óta nem volt egyetlen tartósabb kapcsolatom sem. Na nem amiatt hogy ne lett volna választékom. Egyszerűen időm se volt foglalkozni magammal sem nem hogy egy nővel. Meg nem is mozgatták meg a fantáziámat a mű viselkedésű és külsejű cica babák. Míg saját sanyarú sorsomon merengtem, lassan felkeltem hogy a számomra életet jelentő folyadékot magamhoz vegyem. Nem kell aggódni nem egy új, szuper okos, szuper szexi (és szerény) vámpír pasas vagyok nem vérre van szükségem. A kávém illatát csupán beszívva kicsit felüdültem. Feketén, se cukor, se tej. Keserű íze miatt csak gyorsan lehúzom mindig és már mehetek is. Sokan mondják hogy úgy iszom mintha rövid ital lenne. Hát, ha ők tudják ízlelgetni a szín fekete kávét Sunbae ként fogom tisztelni.

Amerikai zombi utánzatokat megszégyenítő mozgással vánszorogtam el a fürdőmig. Ott egy mozdulattal lekaptam a nyúlékony inget magamról majd a nadrágomtól is megszabadultam. Beálltam a zuhany alá. A jéghideg víz először fájdalmat keltett izmaimban de aztán üde frissesség érzetet adott. Pár perc múlva törölközőbe csavart testtel léptem ki az ajtón. A telefonom halkan búgott. Kerestem egy darabig mire rájöttem a kanapém párnái között lapul. Az ülőalkalmatosság mellé léptem és kikotortam a telefont. Majd fülemhez emeltem a még mindig rezgő eszközt.
-Hallo? - szóltam bele kimérten. Talán egy perc is lehetett mire a vonal végén megszólalt valaki.
- Dr. Oh-val beszélek? - kérdezte bátortalanul egy női hang.
- Igen, én vagyok az. Miben segíthetek? - nem volt sok időm így lehet hadartam, ezzel siettetve a lányt. Ezt onnan gondolom hogy még halkabban dadogva kezdett beszélni.
- Elnézését kérem Doktor Úr.. De ma különösen nagy a forgalom a rendelőben. Én vagyok az új recepciós lány. Kérem..jöjjön be..de azonnal!
Az utolsó szót olyan kétségbe esetten mondta hogy még ha akartam volna se mondok neki nemet. Így lenyugtattam hogy hamarosan elindulok a kórházba.
Mindig ez van. Az ügyeletes orvosok szart sem érnek így én dolgozok helyettük is. Nem csoda hogy mindig ilyen padlót fogott vagyok.
Felhúztam egyszerű fekete vászon nadrágom, és egy új fehér inget a sok közül. Vászon kabátom most is csak dísznek szolgál, karomra fektetve robogok le az emeletes ház lépcsőjén. az 5. emeleten lakom így nem okoz különösebb gondot. Bár a fizetésemből kitelne egy külvárosi családi ház is nem áll szándékomban egyedül lézengeni egy hatalmas házban.
Az erős vissza csapó ajtót kilökve gyors léptekkel mentem a kocsimhoz. A jármű miatt kaptam afféle megjegyzéseket hogy BMW buzi vagyok. Hát nem tehetek róla. Amint megláttam ezt az M3-ast azt mondtam: Kell. Gyönyörű matt indigó kék színe van, krém szín bőr ülése, csodásan lelakkozott mahagóni műszerfala.
Az anyós ülésre dobtam a kabátomat majd beindítottam a motort. A megengedett sebesség korláton belül haladtam az úton. Még mielőtt a kórház felé vettem volna az irányt, egy kis utca mellett leparkoltam az autót. Kipattantam belőle és felbaktattam a reggeleimet jelentő kis házhoz. Egy vén csóka lakik benne, meglehetősen szerény körülmények között. A kávéja azonban fenomenális. Az én korai kávém csak arra jó hogy eljussak az öregig. 
Szokásomhoz híven egy hosszút és két rövidet kopogtam a rozoga ajtón, majd beljebb toltam azt. 
Ji Hu meglehetősen gyakori név így mint sok idősebbet a városban az én csoda kávém tulajdonosát is így hívják.
- Abeoji! - búgtam kedvesen,mire a várt reakció ma sem maradt el.
- Meg mondtam öcskös ne hívj így vagy elküldelek máshova kávét kunyerálni! - mennydörögte Hong Ji Hu. Pontosan tudta hogy amivel fenyegetőzik nagyobb büntetés lenne nekem mintha azt mondta volna hagyjam ott szeretett városomat.
- Jajj már Jishi! Hisz tudod hogy apám helyett is apám vagy! - húztam keserű mosolyra a számat. Láttam az öregen hogy mosolyog de mikor felém fordult atyai szigort varázsolt az arcára, de szemében ugyan úgy égett a boldog tűz. Gyakorlatilag elém vágta a bögrét hogy igyam meg és menjek is az utamra. Megköszöntem a kávét és mint mindig ott hagytam nála egy kis pénzt. Mindig ellenkezik hogy én adjak neki bármit is csak hogy tudom hogy azokat a kávé magokat nem a legolcsóbb beszerezni és Jishi ma már csak miattam ülteti őket.
Boldogan, teljesen felfrissülve ültem be a kocsimba és vezettem el a kórházig. A főbejárat előtt parkoltam le majd szálltam ki és mentem fel a lépcsőn. Gyér mosolyt küldtem a járó kelők felé akik látszólag ismerhettek engem. Bár népszerű orvos vagyok ez nem vitás, sose szoktam meg hogy olyanok is köszönnek akiket életemben nem láttam.
A forgós ajtót tolva magam előtt, jó hangulatban érkeztem a recepciós pulthoz. Megnéztem magamnak a lányt aki pár perccel korábban felhívott. Sebesen gépelt, telefonált és pakolgatta a pultra az orvosok becsekkolásához szükséges kártyákat. Haja elegáns ló farokba volt kötve, ízléses sminket és ruhát viselt. Csinos volt, de ő sem érte el a hatást.
Amikor észre vett, majdnem kiejtette válla és füle szorítása közül a telefont. Aztán realizálta személyem és elém tolta a kártyámat. Rámosolyogtam, neki halvány pír jelent meg orcáján. Nem foglalkoztam vele túl sokat, nagy léptekkel mentem tovább. A kártyát betűztem a gépbe, az csipogott és már bent is voltam. A kabátom leraktam a székemre majd felvettem az orvosi köpenyem, mellső zsebébe süllyesztettem a bejutásomat biztosító műanyagot.
Elindultam megnézni mivel állok szembe a mai nap. Persze a sürgős eseteket nem lehet napirendbe írni de volt pár kezelés amit nekem adtak. Elindultam hát a szak területem emeletére, a sebészetre. Elég sokan várakoztak így rögtön be is osontam a kezelésre kijelölt kórterembe. Csak rövid kötés cserék, varrat szedés, varrat szétnyílásának kezelése volt a táblázatba írva. Sorban hívtam a pácienseimet. A kollégáim és a páciensek is imádnak fürge, biztos kezem miatt. 2-3 óra alatt egy ember sem várakozott a folyosón. Ezt látva vissza mentem a recepcióhoz. Kim Ji-soo. Állt a pulton a névtábla a lány nevével. Valószínűleg csak az érkezésem után rakhatta ki. Ezúttal a gép melletti fiókba hajolt be derékig, úgy kutatott valami után. Mosolyogva figyeltem a jelenetet ahogy hirtelen felül győzelem ittasan emelve a magasba a papírt.
- Üdv! - az arcáról lefagyott a mosoly és zavart pirosság lépett a helyére.
- Omona..Jó..- az órára nézett ami akkor még épp csak 9 előtt járt. - reggelt. Ön már végzett is? Ha ezt tudom... - a mondata végére annyira halkan beszélt hogy nem hallottam meg.
- Kérlek Ji-soo tegeződjünk! Alig pár évvel lehetsz nálam fiatalabb.
- Rendben. Hogy végeztél ilyen hamar? - tette fel a másoknak egyértelmű kérdést mellé gyanakvó pillantásokkal bombázott engem.
- Ne nézz úgy rám mintha mindegyik páciensemet csak szíven szúrtam volna aztán had menjen. - nevettem fel. - Csupán te még nem tudod hogy milyen gyorsan dolgozok. Szóval inkább fölösleges szavak helyett azt mond meg milyen szabad munka van. - adtam le neki az infót egyszerre ami látszólag meghökkentette de rögtön keresni kezdett a gépben majd írt néhány sort és várt. A nyomtató kilökte az elkészült papírt majd a lány azt egy szó nélkül a kezembe adta és vissza fordult a fiókhoz. Ezzel egyértelműen lezárta a beszélgetést. Nem foglalkoztatott nagyon a dolog. Az ilyen minden lében kanál lányokat gyorsan le szoktam állítani, és nyíltan állíthatom nem épp a legfinomabb módszerekkel. Na de hát könyörgök. Ha egyszer nem tudja mi a határ. Engem ne hátráltasson hülye beszélgetésekkel mert arcon baszom magam. Efféle gondolatokkal mentem újra az irodámba ott nézni át a lehetséges munkákat. Látszott hogy nem ismer a kis csaj. Jó pár lehetőséget dobhattam a kukába mert bár biztos kitaláltam volna valami gyógymódot ez itt nem az a hely. Minden szakosztályra külön szakképzett orvos van. Enyém egyedül a sebészeti szak. Ott más nincs. De kérlek.. engem ne akarjanak a gyerekekhez küldeni, nem véletlen nem vagyok gyerek orvos. Az elmebetegekhez szintén nem értek a többi osztályon pedig nincs keresnivalóm. Így hát át battyogtam a D épületbe. Ott megkerestem a központi labort és kitártam annak ajtaját hogy átmehessek.
- Shin Dong-hee..a legnagyobb zseni! - köszöntöttem jó barátomat. Ő szintén kitörő örömmel fogadta érkezésemet.
- Dongoaeng! Már vártalak. Láttam hogy mennyi páciensed van, szóval előkészítettem neked egy pár vizsgálatra kész leletet. Pár szűrés és felülvizsgálat csak. Tudom hogy ez neked semmi. - megveregette a vállam jelezve tiszteletét és oda ment az ő gépéhez. - Ez most jött. Elég csúnya és őszintén nem tudom hogy ezt hogy is kéne néznem. - oda fordítottam a fejem és bizony igazat kell neki adjak, rettenetesen csúnya volt. Viszont Dong-hee hiába nem látszott rajta csak gyakornok volt. Így én könnyű szerrel oda mentem, állítgattam egy keveset a gépen hogy a megfelelő előnézeti képet adja. Láttam az arcán a csodálatot mert még így is jóformán kivehetetlen volt a kép. Élesítettem rajta és kérdőn néztem rá. Dong-hee gondolkozott egy picit a válaszon majd felnyögött.
- Epeúti daganatok. Nem is kevés. - meresztette a szemét a rengetek áttétes epére. - Esélytelen hogy felépüljön. 
- Ne mondj ilyet. Ezzel engem szidsz. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. És szerintem sikerülni is fog. - bíztatóan egymásra bólintottunk majd kezemben a lelettel kerestem fel Ji-soot.
- Miért nem szóltál nekem erről? Tudtommal Én vagyok itt a fő sebész. Hol van a hölgy? - érkezésemre felkapta a fejét majd csak az utolsó mondatomra reagálva válaszolt.
- Otthon. - érzelem mentesen beszélt, talán egy kicsit sértődötten is.
- Na ide figyelj! Nekem nem fogod kockáztatni az állásomat csak azért mert a kislányos egódat megsértettem, szerintem jogosan! A hölgy áttéteit nézve azonnali műtétre van szükség erre te haza küldöd?! Ha nem érdekelnek az ember életek akár ki is sétálhatsz az ajtón! - düh kitörésemre sokan felfigyeltek Ji-soo pedig ahogy hajoltam át a pulton egyre lejjebb süllyedt a széken.
- Vissza hívom. - mondta halkan, megszeppenve.
- Nem. Nem hívod. Egy idős asszonyról van szó akit a várakozását figyelmen kívül hagyva hazaküldtél. És megint nekem kell elsimítani az ügyeket. Most szépen leírod nekem a címét és kilépsz helyettem a rendszerből amíg nem vagyok itt! - indulatosan, ellent mondást nem tűrő hangon beszéltem. Ji-soo teljesítette parancsomat majd lehajtotta a fejét.
Egyáltalán nem éreztem miatta bűntudatot. Sokkal inkább a daganatos hölgy miatt. Beszálltam a kocsimba és elhajtottam a megadott címre. Szolíd családias ház fogadott. a kerítés nem volt zárva de csengőt sem találtam így könnyű szerrel a bejárati ajtóhoz mentem. A fára emelve kezem erőteljesen kopogtatni kezdtem. Azonban mikor kinyílt az ajtó nem egy középkorú nő nézett vissza rám hanem egy pöttöm kis lányka. Bár a gyerekektől a szőr is feláll a karomon ez a lány csodálatra méltó volt. A megszokottól eltérő rövid felnyírt hajú, édes arcú, törékeny testű teremtéssel álltam szemben.
- Szia! Min Sung Ki-t keresem. Itt lakik. - a lány vagány kinézete ellenére nem oldódott fel a látványomtól. De az ajtóból vissza fordult és elkiabálta magát.
- Nagyi! Keresnek. - azzal el is tűnt a házban. Pár másodperc múlva megjelent egy ősz hajú látszólag megviselt kedves asszony aki érdeklődve figyelt engem.
- Dr. Oh Se Hun vagyok. Elnézését kérem amiatt hogy a kollégáim a távollétemben elküldték önt. A leletek eredménye miatt jöttem önhöz. Azonnali műtét szükséges szóval kérem jöjjön velem. A hölgynek kitágult a szeme majd sírva pár perc múlva már az autómban ülve furikáztam vissza a kórházba. 
Előkészítettem mindent. Sung Ki is készen állt testileg. azonban láttam rajta hogy retteg. 
- Sung Ki...gyönyörű neve van. Tudja a jelentését? - a nő megrázta a fejét. -Győztes energia.
Sung Ki elsírta magát mielőtt elaltattam. Kezdetét vette a műtét ami természetesen sikeres volt.